„A szabadság, az Istennek ezen legszebb ajándéka, mint gyémánt a bérczek keblében úgy van az emberek előtt mélyen rejtve, s az, a mi őket legbizonyosabban boldogítaná, előttök úgy szólván isméretlen jó.”

 Március 15-e évről évre nagy kérdést ad elénk, a szabadság nagy kérdését. Mi is lenne a szabadság? Figyelünk rá? Fontosnak tartjuk? Megbecsüljük? Vajon boldogít-e minket a szabadság, vagy csak „mint a gyémánt a bérczek kebelében” – ahogy a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István mondotta – előlünk mélyen elrejtve van?

 Hétköznapjainkat rengeteg gond terheli meg: a megélhetés bajai, emberi konfliktusok, amelyek sokunk életében napról napra ismétlődnek. Méltán érezhetjük úgy, hogy sok minden hiányzik az életünkből. Ám van szabadságunk! Szabadság, amely annyi nemzedéknek nem adatott meg. Szabadság, ami lehetőséget ad arra, hogy ezeket a hiányokat pótoljuk. Szabadság, ami esélyt ad arra, hogy emberhez méltó életet éljünk, hogy a saját emberségünkből, a saját akaratunk szerint éljünk.

 Egy vidéki újság 1914. március 15-i számában ezt írta: „Ezen a napon virradt fel a magyar szabadság napja. Ezen a napon rázta le a magyar nép az abszolutizmus jármát, ezen a napon törte ketté azokat a bilincseket, melyek megkötve tartották a magyar nemzet akaratát.” Ilyen egyszerű március 15-e igazsága!

 S mi is volt ez az akarat? A márciusi ifjak 12 pontja fogalmazta meg a leghatásosabban. Mindenekelőtt a szólásszabadság.

Az, hogy mindenki szabadon elmondhassa a véleményét.

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy mindenki szabadon írhasson, s ne a hatalom mondja meg, mit írhat le, és mit nem!

Az, hogy politikai meggyőződése miatt senki ne kerüljön börtönbe!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy a saját sorsát a saját kezébe vegye.

Az, hogy legyen saját kormányunk! Saját kormányunk, amit mi választunk, s ha alkalmatlan a feladatára, mi magunk csaphatunk el.

Az, hogy legyen saját országgyűlésünk, ahol a mi érdekeinket képviselik az általunk megbízott küldöttek, akiket mi küldünk oda, s ha nem jól végzik a munkájukat, mi magunk csaphassuk el őket!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy minden polgártársunknak – tartozzék bármely felekezethez is – egyforma jogai legyenek, s hogy a közös terhek hordozásához mindenki anyagi lehetőségeihez mérten járuljon hozzá!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy önállóan dönthessünk pénzügyeinkről, legyen nemzeti bankunk, amely gazdasági gyarapodásunkat szolgálja. Legyen nemzeti őrseregünk, vagy ahogyan pár hét múlva nevezték, honvédségünk, amely alkotmányunkat híven szolgálja, s amely meg tudja védeni határainkat!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy a magyar nemzet minden része tartozzon össze, lépjen unióra saját magával.

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy szűnjön meg a jobbágyság, hogy mindannyian szabadon dönthessünk arról, kinek akarunk szolgálni, kinél akarunk munkába állni, s általában, hogyan akarunk rendelkezni az életünkről!

 Ezek a kívánságok akkor szinte egy varázsütésre megvalósultak. Hatalmas lehetõségek nyíltak meg egy szempillantás alatt. Vörösmarty Mihály egyik legszebb versében, az Előszóban így írt azokról a napokról:

 „Öröm- s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Melly által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.”

 A szabadságot azonban kezdettől fogva veszély fenyegette. Rövidesen kiderült, hogy halálos veszély. A nemzet egy emberként állt talpra ebben a veszélyben, és vállalta a harcot szabadságáért. A harcot, amely nagyon is egyenlőtlen volt, és rengeteg áldozattal járt. Vörösmarty a maga költészetével így fogalmazta ezt meg:

 „És folyton folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

A merre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sóhajtanak fel csonthalmok közöl;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.”

 A márciusi ifjak nemzedékéből hányan adták oda fiatal életüket! Elég, ha a Segesvárnál eltűnt Petőfire és az Érchegységben elesett Vasvárira gondolunk. Vagy gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első mártír miniszterelnökére, aki mindvégig a béke útját járta. Vagy az aradi vértanúkra, a kitűnő honvédtábornokokra, akik Európa legjobb hadseregét szalasztották meg, s csak a legnagyobb tudta megadásra kényszeríteni őket. Ha rájuk gondolunk, az jut rögtön eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Ha Segesvár forró napjára, ha a temesvári szégyenre, ha Komárom bedőlt várkapujára gondolunk, az jut eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Ha az aradi várbörtön éjszakájára, ha Haynau rémuralmára, ha a száműzöttek sanyarú sorsára gondolunk, az jut eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Közelről szemlélve valóban ez a helyzet, s talán hiábavalónak tűnik a sok áldozat is.

 Ez a szabadságharc is arra tanít minket – mint mindegyik szabadságharc a magyar történelemben –, hogy a fegyver és az erőszak rövid időre (néha nem is olyan rövid időre) elállhatja a szabadság útját, de győzni soha, soha nem győzhet!

 Az 1848-as szabadságharc nem bukott el! Először is azért nem, mert a 12 pont egyik legfontosabb követelése, a jobbágyfelszabadítás érintetlen maradt. Talán ez az egy dolog megérte azt a rengeteg áldozatot, annak a rettenetes egy esztendőnek a harcait. A szabadság vagy annak inkább csak egy kis része sokak számára kézzelfogható, napi valósággá vált.

 Az 1848-as szabadságharc nem bukott el! Másodszor azért sem, mert mindig példa és erő a zsarnokság elleni küzdelemben. 1848, Te csillag! Te vagy az a mérték és mérce, amely a széthúzás idején a szabadság gondolataival egyesítheted a nemzetet! Március 15-e, a Talpra magyar, a 12 pont és a Kossuth-nóta adott erőt az abszolutizmus és a provizórium éveiben éppúgy, mint a XX. század diktatúráinak legsötétebb korszakaiban. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy március 15-e példát adott a Monarchia boldognak is nevezett békeéveiben, amely a gyarapodás ideje volt. Elődeink nagyon is megbecsülték 1848 emlékezetét, és most nekünk, egy békés rendszerváltoztatás gyermekeinek is meg kell becsülnünk! Belőle tanulhatjuk meg életre váltani a szabadságot, az emberhez méltó teljes életet.

 A szabadság felelőssége: valóra kell váltanunk mindazt, ami a szabadságból következik. Ki kell teljesítenünk az életünket. A szabadság csak lehetőség: magunk éljük az életünket. Minden lehetőség csak annyit ér, amennyit valóra tudunk váltani belőle. Kívánom magunknak, hogy beteljesedjenek rajtunk Vörösmarty Előszavának nyitó sorai:

 „Midőn ezt írtam,

tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, szív remélt

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, mellyért fáradott.”

 Ehhez azonban „Istennek ezen  legszebb ajándékát, a szabadságot mint gyémántot a bérczek kebléből”, úgy kell nekünk is felszínre hoznunk magunkból, és mindennapjainkban felmutatnunk!

Március 15.-én mi itt a Felvidéken a szabadságunkról is véleményt nyilvánítunk az elnökválasztáson. Nem lehet kérdés kit és mit kell választanunk!

Talpra magyar!!!