1945 áprilisában nyilvánosságra hozták a Kassai Kormányprogramot. A Csehszlovákia területén élő magyarokat kollektív háborús bűnösöknek nyilvánították, hontalanokká váltak, mert megvonták állampolgárságukat. A meghirdetett kormányprogram az újjáalakult köztársaság meghatározó dokumentuma, mely az állam újjászervezése és az újjáépítése mellett bevallottan a csehszlovák nemzetállam megteremtésének eszközeit fogalmazta meg.

A program VIII. pontja a csehek és a szlovákok egyenjogúságát hirdette meg, miközben deklarálta a németek és magyarok kollektív háborús bűnösségét. Kimondta, hogy azokba a járásokba, községekbe, ahol a lakosság megbízhatatlan (vagyis nem szláv) a választott vezetők helyett államhű biztosokat neveznek ki. A kassai kormányprogram alapján csak azok a német és magyar személyek kaphattak állampolgárságot, akik aktív ellenállói múltat tudtak igazolni.

A többi német és magyar személytől megvonták a polgárjogokat. A X. és XI. pont alapján magyar és német tulajdonban lévő földeket államosították, a XV. fejezetben pedig elrendelték az összes csehszlovákiai német és magyar iskola azonnali bezárását. A program megvalósítása a Szlovák Nemzeti Tanács által hozott törvények és az elnök által kiadott rendeletek, az ún. Beneš-dekrétumok révén történt meg. A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet.

Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti.

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel.

A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

A kassai kormányprogram meghirdetését követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasítottak ki az országból. Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé. Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen.

Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi börtönben.

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint, Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba. Az akció végrehajtását a hadsereg segítette.

A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. A deportáltak vagyonát az állam ún. bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból „kolonistának” jelentkezőkből állt.

A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel.

A Szovjetunió támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény értelmében, a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre.

Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét.

Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni.

Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

A reszlovakizációs folyamat, vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak lehetőséget adtak visszatérésükre az anyanemzethez. Az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és visszaadták elkobzott tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult: propagandamunkát végeztek és elbírálták a beérkezett kérvényeket.

Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok figyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy veszélyt jelent. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.

Így is mintegy négyszázezer magyar maradt a csehszlovák állam területén, akiket a kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd mivel terveit végleg szétfoszlatta a párizsi békekötés 1947 elején, komplett tervezetet dolgozott ki a magyarság széttelepítésére és asszimilációjára nézve. Ez azonban a kommunisták hatalomátvétele miatt nem valósulhatott meg.

Egy 1948 nyarán napvilágot látott rendelet alapján összesen 710, nagyrészt a magyar nyelvterületen található település nevét változtatták meg. Az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták (például Rimavská Sobota = Rimaszombat, Košice = Kassa, Rožnava = Rozsnyó, Beš = Bős). Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi nyersfordítása volt (Nyárad, az I. köztársaság idején Ňárad = Topolovec, Pozsonyeperjes = Jahodná), sokszor minden logikát nélkülöző fantázianeveket találtak ki (Nagymegyer = Čalovo, Somodi = Drieňovec) és több magyar lakosságú települést neves szlovák személyiségekről nevezték el (például Gúta = Kolárovo, Párkány = Štúrovo, Tornalja = Šafárikovo, Bős = Gabčíkovo).

Ennek ellenére sok az a magyar település, amely neve megmaradt eredeti, esetleg annak szlovák helyesírással írt formájában: Bátka (Bátka), Padány (Padáň), Gyerk (Hrkovce), Százd (Sazdice). 1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást.

Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama, Csehország és Szlovákia elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére.

Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keverednek vitákba, nézeteltérésekbe. 2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló 1487/2007 számú határozatát. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről. A parlamenti szavazást rendkívül indulatos, magyarellenes felszólalások előzték meg. A dekrétumok miatt Liechtenstein az egyetlen állam, amelyik nem fogadta el Szlovákia függetlenségének kikiáltását.

Csikász István

BALLADA
Megrugdaltak
s kiebrudaltak

Felvidéken, vagy ha jobban tetszik Dél-Szlovákiában ma az 1848-as magyar forradalom kezdetének 167. évfordulóját ünnepeljük /vagy inkább emlékezünk rá a helyes szóhasználat/. Az akkori történéseket magyar embernek ismernie kell, ezért nem is erről szeretnék írni. Viszont a mai koszorúzás után, ahol elhelyeztük koszorúinkat városunk kopjafájánál, rengeteg megválaszolatlan kérdés fogalmazódott meg bennem, amire a válaszokat keresem még most is. Mit jelenet március 15-e a felvidéki/dél-szlovákiai magyarságnak/? Jelent-e egyáltalán valamit? Nem csak a politikai vagy önjelölt képviselőinknek jelent-e egy újabb napot, ahol ismét a helyi újságok, hírportálok hasábjaira kerüljenek? Jelent-e mást az internetről kimásolt beszédek felolvasásánál?

Évek óta, ugyanazt hallom. „Fogjunk össze”, „Elnyomás”, „Árulók“, „Sorsdöntő választás”, „Autonómia”, stb.

Én egyetlen szót hiányolok, az pedig a „Megoldás”. Ez a szó nem igazán hangzik el, kizárólag a „Szavazz Rám“ szókapcsolat esetén. És ez pedig számunkra nem a megoldás. A megoldás a munka. Munka a közösségért, munka az egyenlőségért, munka a szabadságért, munka a testvériségért! Igen a testvériségért is. Ehhez kell a legtöbb és a legnehezebb munka. Honfitársnak, testvérnek, barátnak szólítjuk egymást, de már szinte nem is vagyunk se honfitársak, se testvérek, se barátok. Egy idő után már emberek sem. A politikusi munka kimerül a Facebookon posztolt képekben, „selfiek”-ben, szócsatákban. Választások közeledtével ez egyre inkább így van. Mivel több párt is verseng a magyar szavazatokért még jobban kiéleződnek az ellentétek. Barátságok, családok mennek tönkre ennek következtében. A következő egy évben ez vár ránk. 2016 márciusa a felvidéki magyarság legnagyobb csatája lesz. Egy csata, amely akár egy háború végét is jelentheti. De ez a háború nem békével fog záródni.

Vajon 1848-ban lehetett e volna egy nagyszabású forradalmat létrehozni ilyen megosztottság esetén? Biztosan nem. Vezetőink még a dátumban, a helyben se tudtak volna megegyezni, valószínűleg mindannyian máshol, máskor kezdték volna el a forradalmat, teljes bukásra ítélve azt. De mi a megoldás?

Megtalálni azt az ügyet, ami összeköt bennünket.  Úgy gondolom, jelenleg egyetlen egy dolog, egyetlen ember szenvedése, megaláztatása köthet össze mindnyájunkat. Ez az ember pedig nem más, mint Malina Hedvig személye. Hedvig lehetne a mi Jeanne d'Arc –unk. Vele, mellette, érte tudnánk közösen összefogva küzdeni az elnyomás ellen, a szabadságért, az igazságért. Közösségként, testvérként, barátként, igaz honfitársként!

Isten áldd meg a magyart!

Mindenki azzal jön, hogy jó lenne már valakire és nem valaki ellen szavazni. Nos azoknak üzenem, hogy akkor válasszák a Valóvilág műsort az RTL klubon, vagy az X faktort, vagy akármilyen ilyen bugyuta műsort. Ott lehet valakire szavazni. De a politika nem így működik. Mert a rendszerváltozáskor is inkább a rendszer ellen szavaztunk, Mečiar rendszere ellen szavaztunk, Fico ellen szavaztunk, Magyarországon 4 éve nem azért nyert a Fidesz akkora többséggel mert rá szavaztak, hanem a szocik ellen szavaztak. A Jobbik is azzal mozgósítja a bázisát, hogy Orbán és a szocik ellen kell szavazni. De tudnák ezer meg ezer példát felsorolni, például Csáky is anno azért lett az MKP elnöke Bugár ellenében, mert sokan Bugár ellen szavaztak. Miről is beszélünk? A másik duma, nem ismerjük Kiskát! A jó ég szerelmére vajon saját kis magyar közösségünk jelöltjeit ismerjük? Egyesek 20-30 éve ott vannak a politika színpadán, úgy kerültek oda, hogy nem is tudtuk kicsodák micsodák. Többségük leszerepelt, 30 év kellett hozzá, hogy megismerjük őket. Hát megismertük. Köszönjük szépen! Az új generáció pedig inkább ahelyett, hogy saját utat választana, inkább hasonul velük. Valaki pénzért, valaki egy politikai pozícióért, munkahelyért bármire hajlandó. Még saját lelkét is eladni. Azért vagyunk itt, ahol vagyunk. Egy teljesen újraszerveződő magyar képviseletre van szükség. Ez így csak bohóckodás, nem politizálás, és határozottan nem képviselet! Kizárólag magukat képviselik. Úgyhogy először is ezen képviselet ELLEN kell fellépni, majd csak ezután lehet és KELL a szlovákia magyarságÉRT!

„A szabadság, az Istennek ezen legszebb ajándéka, mint gyémánt a bérczek keblében úgy van az emberek előtt mélyen rejtve, s az, a mi őket legbizonyosabban boldogítaná, előttök úgy szólván isméretlen jó.”

 Március 15-e évről évre nagy kérdést ad elénk, a szabadság nagy kérdését. Mi is lenne a szabadság? Figyelünk rá? Fontosnak tartjuk? Megbecsüljük? Vajon boldogít-e minket a szabadság, vagy csak „mint a gyémánt a bérczek kebelében” – ahogy a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István mondotta – előlünk mélyen elrejtve van?

 Hétköznapjainkat rengeteg gond terheli meg: a megélhetés bajai, emberi konfliktusok, amelyek sokunk életében napról napra ismétlődnek. Méltán érezhetjük úgy, hogy sok minden hiányzik az életünkből. Ám van szabadságunk! Szabadság, amely annyi nemzedéknek nem adatott meg. Szabadság, ami lehetőséget ad arra, hogy ezeket a hiányokat pótoljuk. Szabadság, ami esélyt ad arra, hogy emberhez méltó életet éljünk, hogy a saját emberségünkből, a saját akaratunk szerint éljünk.

 Egy vidéki újság 1914. március 15-i számában ezt írta: „Ezen a napon virradt fel a magyar szabadság napja. Ezen a napon rázta le a magyar nép az abszolutizmus jármát, ezen a napon törte ketté azokat a bilincseket, melyek megkötve tartották a magyar nemzet akaratát.” Ilyen egyszerű március 15-e igazsága!

 S mi is volt ez az akarat? A márciusi ifjak 12 pontja fogalmazta meg a leghatásosabban. Mindenekelőtt a szólásszabadság.

Az, hogy mindenki szabadon elmondhassa a véleményét.

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy mindenki szabadon írhasson, s ne a hatalom mondja meg, mit írhat le, és mit nem!

Az, hogy politikai meggyőződése miatt senki ne kerüljön börtönbe!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy a saját sorsát a saját kezébe vegye.

Az, hogy legyen saját kormányunk! Saját kormányunk, amit mi választunk, s ha alkalmatlan a feladatára, mi magunk csaphatunk el.

Az, hogy legyen saját országgyűlésünk, ahol a mi érdekeinket képviselik az általunk megbízott küldöttek, akiket mi küldünk oda, s ha nem jól végzik a munkájukat, mi magunk csaphassuk el őket!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy minden polgártársunknak – tartozzék bármely felekezethez is – egyforma jogai legyenek, s hogy a közös terhek hordozásához mindenki anyagi lehetőségeihez mérten járuljon hozzá!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy önállóan dönthessünk pénzügyeinkről, legyen nemzeti bankunk, amely gazdasági gyarapodásunkat szolgálja. Legyen nemzeti őrseregünk, vagy ahogyan pár hét múlva nevezték, honvédségünk, amely alkotmányunkat híven szolgálja, s amely meg tudja védeni határainkat!

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy a magyar nemzet minden része tartozzon össze, lépjen unióra saját magával.

Az volt a magyar nemzet akarata, hogy szűnjön meg a jobbágyság, hogy mindannyian szabadon dönthessünk arról, kinek akarunk szolgálni, kinél akarunk munkába állni, s általában, hogyan akarunk rendelkezni az életünkről!

 Ezek a kívánságok akkor szinte egy varázsütésre megvalósultak. Hatalmas lehetõségek nyíltak meg egy szempillantás alatt. Vörösmarty Mihály egyik legszebb versében, az Előszóban így írt azokról a napokról:

 „Öröm- s reménytől reszketett a lég,

Megszülni vágyván a szent szózatot,

Melly által a világot mint egy új, egy

Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.”

 A szabadságot azonban kezdettől fogva veszély fenyegette. Rövidesen kiderült, hogy halálos veszély. A nemzet egy emberként állt talpra ebben a veszélyben, és vállalta a harcot szabadságáért. A harcot, amely nagyon is egyenlőtlen volt, és rengeteg áldozattal járt. Vörösmarty a maga költészetével így fogalmazta ezt meg:

 „És folyton folyvást ordított a vész,

Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

A merre járt, irtóztató nyomában

Szétszaggatott népeknek átkai

Sóhajtanak fel csonthalmok közöl;

És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti.”

 A márciusi ifjak nemzedékéből hányan adták oda fiatal életüket! Elég, ha a Segesvárnál eltűnt Petőfire és az Érchegységben elesett Vasvárira gondolunk. Vagy gróf Batthyány Lajosra, Magyarország első mártír miniszterelnökére, aki mindvégig a béke útját járta. Vagy az aradi vértanúkra, a kitűnő honvédtábornokokra, akik Európa legjobb hadseregét szalasztották meg, s csak a legnagyobb tudta megadásra kényszeríteni őket. Ha rájuk gondolunk, az jut rögtön eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Ha Segesvár forró napjára, ha a temesvári szégyenre, ha Komárom bedőlt várkapujára gondolunk, az jut eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Ha az aradi várbörtön éjszakájára, ha Haynau rémuralmára, ha a száműzöttek sanyarú sorsára gondolunk, az jut eszünkbe, hogy a szabadságharc elbukott. Közelről szemlélve valóban ez a helyzet, s talán hiábavalónak tűnik a sok áldozat is.

 Ez a szabadságharc is arra tanít minket – mint mindegyik szabadságharc a magyar történelemben –, hogy a fegyver és az erőszak rövid időre (néha nem is olyan rövid időre) elállhatja a szabadság útját, de győzni soha, soha nem győzhet!

 Az 1848-as szabadságharc nem bukott el! Először is azért nem, mert a 12 pont egyik legfontosabb követelése, a jobbágyfelszabadítás érintetlen maradt. Talán ez az egy dolog megérte azt a rengeteg áldozatot, annak a rettenetes egy esztendőnek a harcait. A szabadság vagy annak inkább csak egy kis része sokak számára kézzelfogható, napi valósággá vált.

 Az 1848-as szabadságharc nem bukott el! Másodszor azért sem, mert mindig példa és erő a zsarnokság elleni küzdelemben. 1848, Te csillag! Te vagy az a mérték és mérce, amely a széthúzás idején a szabadság gondolataival egyesítheted a nemzetet! Március 15-e, a Talpra magyar, a 12 pont és a Kossuth-nóta adott erőt az abszolutizmus és a provizórium éveiben éppúgy, mint a XX. század diktatúráinak legsötétebb korszakaiban. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy március 15-e példát adott a Monarchia boldognak is nevezett békeéveiben, amely a gyarapodás ideje volt. Elődeink nagyon is megbecsülték 1848 emlékezetét, és most nekünk, egy békés rendszerváltoztatás gyermekeinek is meg kell becsülnünk! Belőle tanulhatjuk meg életre váltani a szabadságot, az emberhez méltó teljes életet.

 A szabadság felelőssége: valóra kell váltanunk mindazt, ami a szabadságból következik. Ki kell teljesítenünk az életünket. A szabadság csak lehetőség: magunk éljük az életünket. Minden lehetőség csak annyit ér, amennyit valóra tudunk váltani belőle. Kívánom magunknak, hogy beteljesedjenek rajtunk Vörösmarty Előszavának nyitó sorai:

 „Midőn ezt írtam,

tiszta volt az ég.

Zöld ág virított a föld ormain.

Munkában élt az ember mint hangya:

Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, szív remélt

S a béke izzadt homlokát törölvén

Meghozni készült a legszebb jutalmat,

Az emberüdvöt, mellyért fáradott.”

 Ehhez azonban „Istennek ezen  legszebb ajándékát, a szabadságot mint gyémántot a bérczek kebléből”, úgy kell nekünk is felszínre hoznunk magunkból, és mindennapjainkban felmutatnunk!

Március 15.-én mi itt a Felvidéken a szabadságunkról is véleményt nyilvánítunk az elnökválasztáson. Nem lehet kérdés kit és mit kell választanunk!

Talpra magyar!!!

Véget ért az elnökjelölti kampány, mától kampánycsend. Nézzük akkor meg mi várható szombaton, elemezzünk egy kicsit, ki mit csinált jól és mit csinált rosszul.

A kampány botrány nélkül, mondhatnám azt is szép csendben lezajlott. Ami minket, magyarokat érint, két dologról kell beszélnünk. Az egyik Bárdos Gyula jelöltsége, a másik pedig a Híd párt támogatottja Pavol Hrušovský. Az MKP meglépte azt, amit meg kellett volna lépnie már régen, magyar jelöltet indított Bárdos Gyula személyében. Úgy gondolom, Bárdos Gyula, /az első számú jelölt Bauer Edit mellett, aki végül nem vállalta a felkérést/, a legjobb, amit az MKP megléphetett. Személye igen is sok embert megszólíthat, magyart, szlovákot egyaránt. De ami ennél is fontosabb a magyar témák, problémáink, teret nyertek a szlovák médiában is, Bárdos Gyula összes szereplésének csak pozitív visszhangja volt. Az MKP azt próbálta kommunikálni, hogy Bárdos minden szlovákiai magyar jelöltje, és akár a második fordulóba is bekerülhet. Ez azért valljuk be egy kicsit álom kategória, mert sajnos nem így van. Bárdos Gyula ezzel a jelöltséggel, bármi is lesz az eredménye, csak nyerhet. Az MKP esetében azonban nem így van. Egyetlen kockázat van a párt számára, mégpedig ha Bárdos kevesebb, mint 5 százalékot kap, mert akkor semmi sem változott, a tábort nem sikerült gyarapítani. Azonban minden más esetben az MKP, mint győztes fog kijönni a történetből. Ebben bíznak, ezért csinálták végig az egész kampányt.

A Híd lehet a legnagyobb vesztese ennek a választásnak. Azzal, hogy nem indították el Bugár Bélát, aki a felmérések szerint rendre a 3. legnépszerűbb szlovákiai politikusként szerepel, szerintem nagy hibát követtek el. Megértem, hogy közös jelöltet szerettek volna indítani a Népi Platformmal, de Hrušovský sose volt és sose lesz integráló személyiség. Személyének támogatásával mind a Népi Platform, mind a Híd nagy hibát követett el. A Hídnak meg volt esélye, hogy kihátráljon Hrušovský mellől, amikor a KDH lepaktált a Smerrel, de nem tette. Újabb nagy hiba. Hrušovský kampánya pedig valljuk be, nagyon gyengécskére sikerült. Véleményem szerint vasárnap a Híd vezetőségének lesz mit elemeznie az eredmények láttán.

Összefoglalva, szombaton sok minden megváltozhat, sok minden eldől a jövővel kapcsolatosan. Ha az MKP sikert arat, Bárdos 5 százalék felett teljesít majd, Hrušovský pedig 10 százalék alatt marad, 2016-ban a parlamenti választásokon megváltozhat a trend, és nem a Híd, hanem az MKP lesz parlamenti párt. És mindez, nem annak lesz köszönhető, hogy az MKP annyira ügyes, hanem hogy a Híd ennyire átgondolatlan, stratégiailag elhibázott döntéseket hoz. Aki pedig nem tanul a hibákból, az eleve bukásra van ítélve. Ez mindkét pártra igaz, csak úgy néz ki, az egyik már tanulgat. Érdekes szombatnak nézünk elébe.

Az elnökválasztás legfontosabb kérdése azonban, az, hogy ki kerül a második fordulóba. Bár szerintem ez már eldőlt. Robert Fico és Andrej Kiska jut majd tovább. A kérdés csak az Kiska milyen közel tud majd maradni Robert Ficohoz képest. Ha a különbség 10-12 százalék között lesz, Kiskának lesz esélye, arra hogy a második fordulóban legyőzze Robert Ficot. Fontos lesz, mennyire tudja majd maga mellé állítani Kňažko, Procházka szavazóit, és a magyar szavazókat. Ha ez sikerül neki, akkor 2 hét múlva lesz izgulni való bőven mindenkinek.

Amit pedig mi polgárok meg tudunk tenni az az, hogy szombaton, azaz Március 15.-én elmegyünk szavazni és választunk egy jó jelöltet magunknak.

Talán mindannyian ismeritek azt az antik görög történetet, miszerint régente az emberek, a férfiak és nők egyek voltak. Ám egy alkalommal megharagították az isteneket, akik ezért kettévágták őket. Azóta az ember két felének nincs nyugodalma. Állandóan keresik egymást, állandóan egymás felé törekszenek, s nem érzik jól magukat egymás nélkül.

Kedves Hölgyek, nagy ajándékot jelentetek a számunkra! Életünk minden jeles eseményénél, minden nagyobb fordulópontjánál ott álltok ti is. Senkivel sem kerülhet egy férfi olyan bensőséges kapcsolatba, mint a hölgyekkel. Édesanyánk saját testében hordta ki a mi testünket kilenc hónapon át. Feleségünk ugyanezt teszi a mi gyermekeinkkel. Megosztja velünk nemcsak a nagy pillanatokat, de a szürke hétköznapokat is, amelyekben eldől, hogy sikerül-e az életünk. A hölgyek egészen máshogy állnak egy-egy kérdéshez, egészen más látásmóddal közelítenek a dolgokhoz, mint mi, férfiak. Azután unokáinkat is tőletek, hölgyektől kapjuk, és a régi mondás szerint boldog lehet az az ember, akinek hűvös asszonykéz fogja le a szemeit!

„Nagyon kínos volt, hogy egy hölgy feküdt mellettem az ágyban, amikor megszülettem” – szellemeskedett Wilson Mizner amerikai író. A magam részéről nem emlékszem az esetre, de azt határozottan állíthatom, hogy a hölgyek figyelmessége, kedvessége és szeretete nélkül sokkal szegényebb lennék. Édesanyám kakaói, nagymama mézes süteménye korán megmutatta számomra, hogy érdemes a nőkkel jóban lenni. 

 A franciákról az a hír járja, hogy jól ismerik a gyengébb nem titkait. Valószínűleg ebben sok a legendás elem, de egy mondásukat mindenképpen érdemes megszívlelni. Ez pedig így hangzik: „Cherchez la femme – keresd a nőt!”

 Minden nagy dolog mögött ott vannak a nők. Egy akadémikusunk mondta nemrégiben, hogy egy-egy tudományos teljesítmény mögött a rengeteg könyvtárazás, számtalan elrontott kísérlet mellett ott van sok-sok megfőzött feketekávé, vasalt fehér ing és uzsonnára csomagolt szendvics. Ezért nagyon nagyra értékelendő egy hölgy tudományos teljesítménye, hiszen a férjek a legritkább esetben vetemednek például vasalásra – ha mondjuk autót is szerelhetnek helyette. Igaza lehet az akadémikusnak. Ám azért tegyük hozzá, hogy – hála Istennek – egyre többen találják meg a hölgyek közül is a tudományos vagy a közéleti pályákon is a boldogulás ösvényeit. És egyre többen közülük úgy, hogy mind a két hivatásukat, a családot és a munkát is össze tudják egyeztetni.Talán furcsa, hogy kijelöltünk egy napot a nők számára, és elhatároztuk, hogy akkor most jól meg fogjuk ünnepelni őket. Arról nem is beszélve, hogy amint nő nélkül a férfi önmagában félkarú óriás, úgy a hölgyek sem lehetnek meg a férfiak nélkül. Az a bizonyos két félre vágott egész csak együtt lehet megint egésszé. Azt szokták mondani: „Az élet mindig szembesít minket azzal, hogy a dolgokat jobban is lehet csinálni.”

 A mai nap legnagyobb haszna – ha szabad így mondanom: hozadéka – az, hogy rácsodálkozhatunk Rátok, Hölgyekre mint életünknek fele részére, lelkünk jobbik felére. Ez a nap arra való, hogy rájöjjünk, és annak tudatában élhessük tovább mindennapjainkat, hogy  mennyire fontosak vagytok a számunkra!

És a végére egy idézetet engedjetek meg még : „Nincs olyan férfi, aki életében legalább egyszer ne csinált volna bolondot magából egy nő miatt.” (H. Jackson Brown)

Nagyon boldog Nőnapot kívánok! :)

"Lehet valamit akargatni, akarni, és lehet AKARNI. Vannak holtpontok az életünkben, amikor padlóra kerülünk. Úgy érezzük, nem megy tovább. 'Túl nehéz. Nem bírom' - ezek a gondolatok kavarognak a fejünkben. Jó szó a 'holtpont', mert ilyenkor valami tényleg meghal bennünk: a hit vagy a hitetlenség. Akiben a hit hal meg: föladja. Akiben a hitetlenség: folytatja tovább, és megnyeri a csatát."

Ami a roma problémát illeti, városunkban az utóbbi években, mintha még az akargatás is csak nagyon gyengén volna jelen, bár mások szerint ez más problémákra is igaz. Úgy voltak vele az illetékesek, hogy amiről nem beszélünk, az nem is létezik, ezzel azonban csak a problémát tologattuk évek óta. Eljön azonban az idő, amikor már nem lehet tologatni. Ezt a múlt év nagyon jól mutatja. Sorozatos betörések, lopások, fenyegetések, kihágások történtek városunkban, aminek többsége, ha tetszik, ha nem, de a városunkban élő roma kisebbséghez köthetőek. Ez nem jelenti azt, hogy kizárólag, ok követnek el bűncselekményeket, de úgy gondolom, már nagyon sok embernél betelt a pohár, és félő, hogy majd csak akkor kezdünk el cselekedni, amikor valami tragédia történik, és visszafordíthatatlan folyamatok indulnak majd el.

A tisztánlátáshoz azonban szükséges az is, hogy alakultak így dolgaink. Az utóbbi hetekben olyan információ látott napvilágot, hogy Érsekújvárból Komáromba költöztetnek problémás roma családokat. Bastrnák Tibor volt komáromi polgármester a Facebookon tiltakozott ez ellen, hozzászólásában leírva, idézem: „Úgy néz ki, hogy hiábavaló volt 5-6 éve rendet tennem az ilyen nem fizető családok között Komáromban, ha most újból ide telepítik őket! Mit szóltok mindehhez? Szerintem felháborító!”

Szerintem is felháborító, viszont pont 5-6 éve ezek a romák a Komárom környéki falvakba, köztük Gútára is költöztek. Ezek a falvak, és mi is, azóta szinte kilátástalan problémákkal nézünk szembe. Kérdésemre Bastrnák Tibor elmondta, hogy más falvak igen, de Gúta város vezetősége nem tiltakozott akkor. Vajon miért nem? Mi volt ennek az oka? Szerintem sose fog kiderülni.

Évek óta azt halljuk illetékesek szájából, Gútán nincs romaprobléma, sikeres felzárkózatási program zajlik, minden rendben. De ez nem így van emberek, ébresztő!!!

Többek között ezért is írtam anyanyelvemen levelet Dragúň komáromi járási rendőrparancsnoknak. A levél eljutott az illetékesekhez, és személyes megbeszélést folytattam a járási rendőrparancsnokkal és helyettesével Justyák úrral a gútai roma helyzetről. Bár egy kicsit féltem attól, hogy milyen lesz a találkozó légköre, de kellemesen csalódtam, mert az egész találkozóról elmondható, hogy konstruktív és pozitív megbeszélés folyt. A rendőrparancsnok először is megköszönte a levelet, amit írtam neki, kollégái lefordították neki szlovákra. A levél tartalma pozitívan érintette, és megköszönte, hogy így álltam a dolgokhoz, és bár nem a komáromi járásból származik, de nagyon szívén viseli a járás dolgait, különösen ezt a problémát is. Én felvázoltam a helyzetet, próbáltam minden problematikus pontot felsorolni. Megegyeztünk abban, hogy megpróbálunk rendszeresebben találkozni, az ajtaja bármikor nyitva áll majd, és nem csak előttem, hanem bárki előtt. Biztosított arról, hogy mindent megtesznek a helyzet javításáért, és biztosított arról, hogy az új kinevezett gútai rendőrparancsnoknak is ez lesz az egyik legfontosabb feladata majd. Telefonszámot cseréltünk, és megegyeztünk, ha bármi van, hívjuk egymást. Én azt tudom mondani, hogy adjunk egy esélyt a rendőrparancsnok úrnak és nézzük meg, miként cselekszik majd. Hagyjuk, hogy a tettek beszéljenek.

A labda a mi térfelünkön pattog, most már bízni kell abban, hogy a hatóságok megoldást találnak, hogy egy biztonságosabb városban élhessünk, és bízom benne, hogy városunk vezetősége is végre ráébred, nem jó irányt választottak ennek a probléma megoldásához. Mindenképpen szükséges lenne a városi rendőrség állományának növelése, még egy járőr gépkocsi vásárlása, és a már évek óta elhanyagolt kamerarendszer kiépítése.

Bízom benne, hogy történnek változások, mert ha minden így marad, kilátástalan helyzetbe kerülhetünk. Ez csak akkor sikerülhet, ha mindenki teszi a dolgát!

Halász Béla

Provokál - párbajra kihívás jeléül szóban vagy tettleg inzultál; beugrat, fölbujt, erőszakos föllépésre késztet; (föl) ingerel, (föl) izgat, uszít; előidéz, kivált, okoz. Ez mind a provokál szó jelentése.

A provokátor adott: Csehszlovák Kém, alias Bőtös Botond. CSK egy két lábon járó középsőujj. Nem az  a célja, hogy minél több embert maga mellé állítson, ez gondolom világos mindenki számára. CSK ingerel, előidéz, beugrat és egyeseket akár erőszakos föllépésre is késztet.

Írásaival nem foglalkozom, nem foglalkozom azzal, hogy mit ír. Nem érdekel, hogy hazugság, mocskolódás, vagy netán igazság e az amit ír.

Számomra világos, hogy mi a célja az írásaival. Keresi az ellenfeleit. És ezt sikerrel csinálja. Megtalálta. Beugratott sok-sok embert. Most már élvezi. Egyesek pedig asszisztálnak hozzá, teret adva ezzel az újabb provokációknak.

Miért CSK blogja az egyik legolvasottabb a Paraméteren? Miattunk, mert nem bírjuk elviselni a provokációt. Ez van. Mi vagyunk a hibásak, mert olvassuk, mert kommentáljuk, és beszélünk róla.

Jó tanács: Nem kéne! Én soha többé nem írok róla! Tegyétek ti is, mert megmérgezi a lelketeket!

http://issuu.com/halaszbela/docs/g__tai_lap_3.sz__m

Olvassátok! :)

Amikor történelmi pillanatokra emlékezünk, szeretjük beleélni magunkat a megfelelő korba, az akkor élő emberek mindennapjaiba, a lejátszódó események perceibe. Ha jó a képzelőerőnk, akkor megborsódzik a hátunk a visszaemlékezés pillanataiban, mert halljuk a tömeg zúgását, a lövések zaját, érezzük a füstszagot, és látjuk lelki szemeinkkel a véres eseményeket. Így tehetnénk most is, amikor 1956 októberének hátborzongatóan szép, szívszakasztóan valóságos napjaira emlékezünk. Így tehetnénk, de nem kell így tennünk.

Nem kell így tennünk, mert nagyon távolra került tőlünk az a lehetőség, hogy tankok bukkanjanak fel az utcasarkon, és ránk, gyerekeinkre, szüleinkre irányítsák az ágyúcsöveket. Szabadságban, egy szabadabb világban élünk.

Nem, ma nem fordulhat elő, hogy ország-világ szeme láttára ártatlan emberek ezreit tapossák sárba egy idegen hatalom lánctalpai.

Nem fordulhat elő, hogy kamasz fiúkat egy nappal a 18. születésnapjuk, a nagykorúság elérése után kivégezzenek.

Nem fordulhat elő, hogy kötelességüket végző, törvényesen megválasztott tisztségviselők jeltelen tömegsírokban végezzék.

Nem fordulhat elő, és ne is forduljon elő soha többé, hogy erőszak, kegyetlenség, hazugság uralkodjék egy szabadságra született nemzet fölött.

Ma már másfajta csatákat vívunk nap mint nap. A tisztességes megélhetésért. A gyerekeink kenyeréért, iskolájáért, jövőjéért. A család összetartásáért, a házasságunk szilárdságáért. A szerelemért, hogy ne múljon el. A barátainkért, hogy ne szakadjunk el egymástól. A világ embertelenné válása ellen vívjuk meg mindennapi harcunkat!

Nem véres csaták ezek, de a jelentőségük ugyanolyan nagy, mint az ötvenhét évvel ezelőtti élethalál- harcoknak. Most éppúgy, mint akkor, a szabadságunk a tét. Mert az emberhez méltó élet a szabadságban gyökerezik. És nincs szabadság, amelyet ne kellene megszolgálni.

Amikor hétköznapjaink csataterein küzdünk, ezért harcolunk. Saját szabadságunkért, gyermekeink szabadságáért és – ha különös gondolatnak tűnik is – nemzetünk szabadságáért. Mert egy nemzet, egy ország szabadsága az egyén szabadságában gyökerezik. Konfuciusz így fogalmazza ezt meg: „Aki azt akarja, hogy nemzetével minden rendben legyen, annak előbb a családját kell rendbe szednie. Aki a családját rendbe szeretné szedni, annak előbb a saját személyes életét kell rendbe tennie. Aki pedig a saját életét rendbe akarja tenni, annak a szíve kell mindenekelőtt helyesen verjen.”

Hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga nagy erejű üzenete számunkra. Az 1956-os eseményeknek is. Ma 56 arra figyelmeztet, hogy az igazságért és a szabadságért küzdött harcokban nem lehet elbukni. Mert ha harminc, negyven év múlva is, de végső soron az igazak győznek. Így gondoskodik rólunk a történelem. Ilyen rend van a dolgok mélyén.

Emlékezzünk méltósággal!

Ami 24 évig eddig nem sikerült, szombaton a GPT szervezésében létrejött. 24 év után került sor az 1. gútai civil szervezetek találkozójára. A találkozón részt vett 12, Gúta városában meghatározó szerepet betöltő civil szervezet. A civil szervezetek magas száma, jelzi, hogy mindenki mennyire fontosnak tartja városunk közösségi, oktatási,kulturális és sport életét. A szervezetek megállapodtak, hogy ezentúl 2 havonta fognak találkozni, létrehoznak egy információs hálózatot és megpróbálnak egy olyan jövőképet felállítani, ami hasznára lehet minden gútai ember számára! A találkozó nagyon jó hangulatban zajlott, mindenki igyekezett rámutatni arra, hogy nem azt kell keresni ami szétválaszt minket, hanem ami összeköt! A találkozót részvételével megtisztelte Tokár Géza a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala -nak szóvivője is. A találkozón részt vettek: Gútáért Polgári Társulás - Občianské združenie za Gútu, Csemadok gútai szervezete, Magyar Asszonyok Ligája, Gúta és Vidéke Polgári Társulás,Via Nova gútai szervezete,Kis-Duna Menti Rockszínház, Világfa Polgári Társulás, Kikelet Polgári Társulás, Hello Gúta Polgári Társulás, Palkovich Viktor Polgári Társulás, ALMA-Art Polgári Társulás, Kultúra-Agroturisztika-Hagyomány Polgári Társulás. A jövő elkezdödött!

Ez az a nap, ami nem kíván kommentet, egy verssel hajtsunk fejet mártírjainknak!

Szomorúan olvastam a napokban a hírt, hogy  a Kassa megyei közgyűlés döntése alapján a rozsnyói Šafárik gimnázium, ahol a magyar osztály is működött, jövőre már nem nyílna magyar osztály, és ez minden bizonnyal a magyar gimnáziumi oktatás végét jelenti Rozsnyón. Emlékszem Nyitra megye képviselőjeként a végsőkig harcoltam, harcoltunk társainkkal azért, hogy a zselízi magyar gimnázium a helyén maradjon, és ne legyen egy épületben a szlovák gimnáziummal. Akkor ez nem sikerült, de legalább a magyar oktatás nem került veszélybe. Sajnos Rozsnyón más a helyzet. Itt a magyar gimnáziumi oktatás került veszélybe, ami végeláthatatlan kárt okozna az így is kevés rozsnyói magyarság számára.

Ami ennél is szomorúbb, hogy ezt a döntést 4 MKP-s párttársam is megszavazta. Lehet, hogy ennek ellenére megmarad majd a magyar okatatás, mert most sokan észbe kaptak és mentik a menthetőt, azonban ez a 4 szavazat megbocsájthatalan. Nincs olyan ok, ami miatt ez elfogadható lenne, nincs oiyan szó, nincs olyan mondat, amivel ezt meglehetne magyarázni. Nem is lehet. Ha van még tartás ebben a 4 képviselőben, akkor holnap leadják a pártkönyvüket és bocsánatot kérnek a magyar szavazóiktól.

Én a magam nevében kérek elnézést minden magyar embertől ezért a tettért, és mindenkit kérek, ne ezek az emberek alapján ítéljék meg majd a pártot!

„Céltalan hajósnak semmilyen szél sem kedvez.” – mondták a régi rómaiak. Hasonlóan áll a helyzet egy céltalan várossal. Ha nincs egy vágyott cél, egy vágyott jövőbeli állapot, amely felé egy város törekszik, akkor csupán reagálni tud a politikai, gazdasági, környezeti, piaci „széljárásra“. Ám legalább ilyen gyakori, hogy bár szórványosan megjelennek hosszú távú célok, van elképzelés a jövőről, de mégsem alakul ki egy közös jövőkép, amely motiválná a közösséget, amely fókuszálná az egyéni erőfeszítéseket. A közös, a lakosok által is belsővé tett jövőkép ugyanis hatalmas motivációs erő. Lehetővé teszi, hogy az emberek ne csak a kötelező napi robotnak éljenek, hanem részt vegyenek a közösségi munkában. Ha egy város nem ad nekik erre lehetőséget azáltal, hogy egy kihívó közös jövőképet állít eléjük, akkor a csalódottak lesznek és egy idő után immunisak lesznek bárminemű, a várost érintő problémákkal kapcsolatosan. Gyakran épp az a kerékkötője a közös jövőkép kialakulásának, hogy egy városvezetés elefántcsonttoronyban ülve, az emberek bevonása nélkül határozza meg a „stratégiai jövőképet”, (amely persze kis valószínűséggel illeszkedik az egyéni jövőképekhez), majd később nehezményezi, hogy a lakosok nem tették magukévá a víziót. Átfogó jövőkép nélkül nincs hatékony tervezés, cselekvés és eredmény sem. Úgy gondolom, hogy ma a világon nagyon kevés nemzetnek van ilyen jövőképe-, ha van egyáltalán. Ha nekünk sikerülne megfogalmazni egyet, már az is óriási előrelépés lenne.

Úgy gondolom városunknak égető szüksége van egy ilyen jövőképre. A következő hónapok feladata lesz, hogy közösen felállítsunk egy ilyen jövőképet. Fel kell tenni a kérdést, hogy és milyennek szeretnénk látni Gútát 5-10-20 év múlva. Felállítunk egy rövid egy közép és egy hosszú távú stratégiát, amely mentén aztán lehet haladni. Nem szabad kishitűnek lennünk, igenis állítsunk fel olyan célokat is, amelyekhez hatalmas erőfeszítések kellenek majd, de nem lehetetlen elérni majd ezeket. Nagyon gyorsan megoldást kell találnunk, hogy munkahelyeket tudjunk teremteni, hogy a fiatalokat itt tudjuk tartani, az időseknek olyan környezetet biztosítani, ahol nyugodtan élhetik le majd hátralevő éveiket. Megoldást kell találnunk az egyre nagyobb cigányproblémára is, nem szabad ezt elhallgatni, igenis ki kell mondani a dolgokat, nem szabad a szőnyeg alá söpörni.

Egy ilyen jövőkép megfogalmazása nem egyszerű feladat, de hiszem, hogy közösen ezt meg tudjuk valósítani. Én Gútát egy élhető, boldog, munkahelyekbe gazdag fürdővárosnak szeretném látni. Egy olyan városnak, ahol fiatal és idős biztonságban élhet, ahol többé már nem kell beszélni cigányproblémáról. Ehhez kérem mindenkinek a tudását, szakértelmét, idejét. Csináljuk meg ezt együtt! Magunkért, városunkért!

Utóirat : Jövőkép megfogalamzása minden szlovákiai magyar településnek létfontosságú.

A cikk olvasható a Csallóköz 39. számában és a Gútai Lap 2. számában is!

Szlovákiában a megyei önkormányzatok a 302/2001sz. törvény értelmében jöttek létre. Az országot 8 kerületre (Vyšší územný celok - VÚC) osztották. A választási körzeteket a kerülethez tartozó járások alkották. A képviselők számát úgy alakították ki, hogy egy képviselőre kb 12000 – 14000 lakos jusson. Az első választásokat 2001 december 1-én tartották Szlovákiában.

A Nyitrai Kerület (megye) kiterjedése 6343 km², így a Szlovák Köztársaság ötödik legnagyobb kerülete. Lakosainak száma  709752 és ezzel a 3. legnépesebb kerület.. Ebből a 2001-ben tartott népszámláláson 27,6% tehát 196609 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Szomszédos a nagyszombati, trencséni és a besztercebányai kerületekkel. Mivel határmegye így további szomszédai a magyarországi Komárom – Esztergom Megye és Pest Megye.A kerületben 350 település található, ebből 15 város (Nyitra – megye és járási székhely; Tapolcsán, Léva, Komárom, Érsekújvár, Selye, Aranyosmarót járási székhelyek; Párkány, Surány, Gúta, Ógyalla, Zselíz, Ipolyság, Verebély, Tolmács városok) és 335 vidéki település.

A Nyitrai Kerületi Önkormányzat hatáskörei:

A kerületi önkormányzati hivatalok a gyakorlatban 2002 elejétől kezdtek működni, és az állam folyamatosan adta át a hatásköröket, az intézményeket a hozzá tartozó ingatlanokkal, és a szükséges anyagi járulékokkal együtt. Így került a kerületi önkórmányzat hatáskörébe: 2002. július 2-tól 107 középiskolai létesítmény. Ezzel a megye a legnagyobb munkaadóvá vált. Ezt tükrözi a megyei költségvetés, amelyből az iskolaügyre a költségvetés kb 1/3 jut. 2002.július 1-től 23  szociális intézmény és nyugdíjas otthon. Ezen intézmények száma tovább bővült 2003. 12.31-től a parlament által kiadott 453/2003 sz. törvény értelmében. 2003.január 1-től megyei hatáskörbe került 4 járási kórház (Komárom, Selye -azóta bezárták, Léva , Nagytapolcsán) és egy poliklinika (Párkány). 2002-től megyei hatáskörbe került 3 színház(Nyitra, Komárom), 5 könyvtár(minden járásban egy), 5 múzeum (minden járásban egy), 2 galéria Nyitra, Érsekújvár), 3 művelődési központ (Nyitra, Érsekújvár, Nagytapolcsán), és 1 csillagvizsgáló (Léva). Összesen 19 intézmény. 2004-től megyei hatáskörbe került 499,805 km II. osztályú és 1540,870 km III. osztályú úthálózat. Ezek karbantartását 5 megyei tulajdonú járási útkarbantartó vállalat végzi. Ezeket a vállaltokat 2013 január 1.ével összevonták egy vállalattá Nyitra központtal! Megyei hatáskör lett a regionális fejlesztés, idegenforgalom és a határon átívelő kapcsolatok fenntartása és ápolása.

Röviden talán ennyi, arról mi is a megye és mik a hatáskörei. Jelenleg a megyének 54 képviselője van, komáromi járásból 8, lévai járásból 9, nyitrai járásból 13, érsekújvári járásból 8, vágsellyei járásból 4, párkányi járásból 3, tapolcsányi járásból 6 és az aranyosmaróti járásból 3 képviselő dolgozik. Nyitra megye elnöke már a 3. ciklusát töltő Milan Belica.

Az 1. ciklusban az MKP volt többségben, irányították a megyét, azóta a szlovák nagykoalícó van hatalmon, amely az első MKP-s ciklus miatt alakult, az MKP ellenében, azzal az egyértelmű céllal, hogy soha többé ne legyen magyar többség Nyitra megyében.

Ami szerintem a magyar embereket érdekli az az, hogy jelenleg hány magyar képviselő is van a megyén. A legutóbbi 2009-es választásokon 13 MKP-s képviselő és 0 Hidas képviselő került be az önkormányzatba. Viszont Basternák László 2010-es tragikus halála miatt Angyal Béla személyében a Hídnak is lett egy képviselője. A jelenlegi állás , mivel az MKP frakciójában is voltak változások: 11 MKP-s és 1 Hidas képviselő 1 független.

Ennyi a rövid összefoglaló, következő bejegyzésemben az utolsó ciklus munkájával /szigorúan a magyar képviselőkre értve/ és az együttműködés változataival fogok foglalkozni.